Egészségügy - Kórházi ellátás - Genova

Beszámoló az elmúlt pár nap eseményeiről. Gondolatban már megszületett ez a post a fejemben, de annyira elfoglalt voltam a döglődéssel, hogy nem volt időm megírni. Vagy erőm?

Szóval csakis a ti kedvetekért úgy döntöttem pár napja, egész pontosan kedden reggel, hogy bevonulok a kórházba, hogy hiteles beszámolót tudjak írni a témáról. Egyetlen célom az volt, hogy tüzetesebben megvizsgáljam hogyan működik a Genovai kórházi ellátás. Hozzám közel 3 is van a nagy kórházakból, így a választás bőséges volt. Bár, ha belegondolok, nem is kellett választani, minden csak úgy jött magától. Hogy a beszámoló még pontosabb legyen, sikerült megvalósítani egyik titkos vágyam, miszerint egyszer az életben legyek olyan fontos, hogy a mentő ni-nózva rohanjon végig velem a városon. Miután ez megtörtént, vágyam beteljesült, joggal mondhatom, hogy nincs szükség ismétlésre, már tudom, milyen fontosnak lenni, s megállapítom, hogy jobb az egyszerű szürke élet.

Menjünk sorjában. Miről is van szó? Hétfőn reggel arra ébredtem, hogy kótyagos a fejem, de biztos voltam benne, hogy nem a másnaposság miatt van. Gondolhattam volna arra is, hogy Valentin napi részegség a szerelemtől, de Valentin napon ugye egy ideje már túl vagyunk, szóval az sem jó magyarázat. Ekkor arra gyanakodtam, - hogy racionálisabbak legyünk -, talán felugrott a vérnyomásom. Ki tudja, manapság mindenkié ugrál, miért pont az enyém ne ugrálna? Már megint milyen fontoskodó vagyok, mint aki attól fél, hogy kimarad valamiből. Ááááááá, nem maradtam ki semmiből!

Kótyagosságom egész nap megmaradt, hol erősebben, hol gyengébben. Kihívtam a doktornénit, aki épp akkor jött, amikor egész jól tartottam magam, és megállapította, hogy semmi gond, biztos elfeküdtem a nyakam, masszíroztassam meg egy kicsit. Jó, gondoltam, talán visszatérek ahhoz a jóképű, "Brad-Pitt-barna-hajjal" fizikoterápiás fiatal dokihoz, akihez már pár éve jártam. :)

Viszont kedden reggel már annyira kótyagos voltam, hogy... Na és itt jön a lényeg. Jött a mentő - ambulanza -, kerekes széken kitoszigáltak a kocsiig, olyan volt, mint a hullámvasút. Aztán finoman rácsatoltak a mentőágyra. Volt már ilyenben részetek? Szóval lecsatoltak. Ne ijedjetek meg, nem azért, mert őrültnek néztek, hanem mert a mentő rugózása olyan jó, hogy az ember úgy pattog az ágyon, mit kutya sz*r a lapáton. - és még rímel is! :) - attól félnek, elhagynak a szíjak nélkül félúton, mint a csajt, aki "Lepsényné még megvót".

A betegség leírása: képzeljétek magatokat egy luxushajóra, csak, hogy már megint flancoljunk egy kicsit. Lehetőleg ne a Concordiat képzeljétek ide, mert az ugye elsüllyedt. Elég, ha csak egyszerűen viharba képzelitek, amikor a hajót dobálják a hullámok és nem bírtok a lábatokon megállni, jobbra-balra dülöngéltek. Ha jól összeráz benneteket, hánytok is. Kész röhej, van, aki még fizet is mindezért az élményért, nekem ingyen és bérmentve jött! De ki a frász kérte!? A meg/rázkódtatástól a mentőt sikerült telehányni, pont, ahogy azt a hullámzó hajónál illik. Jó nagy lepedőt raktak elém, így igyekeztem az elvárasoknak megfelelni. Képzelhetitek, hogy! Pedig még csak nem is reggeliztem előtte!

Szóval a mentőautó volt a hab a tortán, mert nélküle nem jött volna össze a teljes kép a "luxushajó szindrómához", és elég ciki lett volna, ha csak a "körhinta-hullámvasút szindrómánál" ragadunk le! "Hullámvasút szindrómát" már tudjátok mikor van, "körhinta szindróma" pedig jön magától is, mindenféle rásegítés nélkül. Tudjátok mi az? Mikor leszálltok a körhintától és a világ forog veletek tovább.

Na pont ezt éreztem én, csak épp körhinta se kellett hozzá. (Meg talán nem volt ennyire vicces.) Kész üzlet ez a betegség, egy csomót spóroltam vele: se hullámvasútra, se körhintára, de még luxushajóra se kellett jegyet venni! Megkaptam mindent egyben! Ismétlem: de ki a frász kérte!?

Tudjátok miért is lett ez az egész? Mert a fülemben lévő labirintusban eltévedt az egyensúlyom, ijedtében "begyulladt" és azóta se jött vissza. Hát röviden ennyi a majdnem tudományos magyarázata.

Először azt mondták, hogy elég egy éjszakát benn tölteni, de aztán, hogy még pontosabb legyen a leírás és teljesebb az élmény, ráhúztam másik 2 éjszakát.

Megérkeztünk az elsősegélyre - pronto soccorso -, ahol rögtön besoroltak a zöld kategóriába. Tudni kell, hogy az elsősegélyen létezik 4 kategória, amiket színekkel különböztetnek meg:

1. codice bianco (fehér kód) - ebbe vannak azok, akiknek gyakorlatilag semmi bajuk, csak megijedtek, vagy épp egy picit megütötték maguk, de semmi komoly. Talán adnak egy ragtapaszt, meg ilyesmi. Ezzel általában várakoztatni szoktak a végtelenségig, a végén vagy elmész, vagy elájulsz az éhen töltött várakozástól. Na jó, nem ennyire tragikus a dolog, de majdnem. Ha elájulsz, legalább előbb rád kerül a sor... :)
2. codice verde (zöld kód) - ide soroltak be engem, de nagy általánosságban, majdnem mindenki ide kerül. Különböző ellátásra lehet szüksége a betegnek, nem kritikus állapot, nem várható életveszély. Itt aztán már varrnak, foltoznak, gipszelnek, sínbe tesznek, röntgenre visznek, vért vesznek és hasonló dolgokat csinálnak, amellett, hogy vársz a végtelenségig, míg jön hozzád egy szakorvos, ha arra is szükség van. A várakozás azért hosszú, mert rém sok beteg van. Ezek a betegek ellátás után haza mennek.
3. codice giallo (sárga kód) - ide azok kerülnek, akik közepesen veszélyes helyzetben vannak, amiből akár életveszély is kialakulhat. Ritkán adják, de azért előfordul. Őket, ha tehetik, nem várakoztatják egy picit sem, rögtön intézkednek. Szinte minden esetben benn tartják őket a kórházban legalább 1, vagy több napra megfigyelésre.
4. codice rosso (piros kód) - életveszély áll fenn. Őket rögtön viszik a megfelelő helyre, minden téren elsőbbséget élveznek.

Aznap rengeteg embert bevittek, volt vagy 10-15 ember is az ágyakra felfektetve, köztük én is, akinek várnia kellett, és ki tudja, hányan voltak még a váróteremben!? Engem kivételesen nem várakoztattak sokáig, rögtön lecsapolták a vérem, rajtam hagyták a csapocskákkal ellátott tűt későbbre, és mindenáron azt feszegették, hogy nem vagyok-e terhes, vagy pánikbeteg. Mondtam, hogy eddig még nem estem pánikba, de ha úgy tartják, hogy a helyzet pánik jellegű, akkor teszek róla és pánikba esek.

Elkezdődött a várakozás ideje. A vérvizsgálatra ráírták, hogy sürgős, ki tudja miért...? 1-2 órán belül meglett az eredmény és megállapították, hogy az ásványok terén nem állunk jól. Úgyhogy mindenkinek azt javaslom, hogy ne sajnálja a vitaminokra és ásványokra a pénzt, mert hiába esztek sok zöldséget, gyümölcsöt, meg húst, az ma már nem elég azzal a sok, ki tudja mivel szemben, amivel a szervezetünknek nap, mint nap meg kell küzdenie. Elég csak, ha a smog-ra gondoltok, nem kell messze menni. Persze lehet semmi köze nem volt az egészhez, de ahogy az olaszok mondják "tutto fa", vagyis "minden hozzájárul", vagy mondhatnám: sok kicsi sokra megy...

Első körben rám kötöttek egy infúziót, aminek akkor semmi hatását nem éreztem, de másnapra már azért kicsit jobb volt tőle. Innentől kezdve ismét várakozni kellett, egyrészt, hogy jöjjön egy szakorvos, másrészt, hogy lemenjen az infúzió. Kezdték kapisgálni, hogy nem idegorvos, vagy pszichológus kell, hanem fül-orr-gégész. Már ez is valami, mert ezt a fajta betegséget nehezen ismerik fel. Mivel én tettem róla, hogy felismerjék - kellőképpen jojózott a szemem - küldtek rögtön nem egy, hanem egyenesen 2 fül-orr-gégészt. Meg is állapították egyértelműen, hogy egyensúly zavarral állnak szemben - labirintite - (van szebb neve is, de nem emlékszem rá), csak abban nem tudtak így elsőre megegyezni, hogy másod, vagy harmad fokú-e? Innentől kezdve nem volt kétség: különleges szám lettem.

Már csak azt kellett megvárni, hogy felszabaduljon egy ágy a fül-orr-gégész osztályon. Amint elkészült az ágyam, felvittek a megfelelő osztályra. Ismét következett egy kis hullámvasút, meg egyéb, de sikerült egyben megérkezni. Elég érdekes az, amikor annyira bukdácsolsz, hogy egyedül meg a wc-ig sem bírsz elbotorkálni.

Alig volt erőm, nagy nehezen átvánszorogtam a tolókocsis ágyról a kórházi ágyra. Mar ez fél siker volt, pedig egymás mellé volt tolva!

Hatalmas nagy szoba, gyönyörű kilátással a városra a tenger felé, 4 modern ággyal. Kár, hogy kórházi szoba volt és nem egy szállodai. De azért jó volt így is, az embert feldobja... Az első dolog az volt, hogy hoztak egy poharat és másfél liter ásványvizet!

Az osztályon dolgoztak férfi és női ápolók. Elég furcsa dolog, de kezdem megszokni, hogy egyre több a pasi az ilyen helyen, épp, mint a repülőn is egyre több a férfi légi-utaskísérő. Jött egy nagyon kedves pasi és megkérdi tőlem: "Do you speak English?" Te jó ég, ha eddig nem voltam pánikban, most abba estem!

Nem voltam felkészülve, hogy ilyen állapotban még angol vizsgát is tegyek! Annyira váratlanul ért, hogy kétségbeesve kiáltottam: Io parlo l'italiano! Legalább 10 éve nem beszélem az angolt, pedig annak idején nagyon jól ment (3 év Amerika után mehetett is!) :) és még soha nem fordult elő, hogy nem olaszul szóltak volna hozzám az elsősegélyen, pedig nem ez volt az első eset, hogy ide látogattam.

Mint említettem, csodabogárnak számítottam az osztályon. Egyrészt, mert magyar vagyok és mint olyan, az ritka errefelé, mint a fehér holló, nem úgy, mint az albán, vagy román, esetleg kínai. Aztán meg azért, mert nem műtétre jöttem, hanem mert az egyensúlyom keresgélem, ami még mindig a labirintusomban tévelyeg. Mint ilyen, egyedi kúrát kell kapjak. Ez is ritka, már csak azért is, mert sokszor nem ismerik fel a betegséget. Tehát nem kell több infúzió, nem kell több vérvétel, nem kell ez, nem kell az, csak 2-2 tasak citrom ízű, vízben oldódó gyógyszer - reggel-este -, ami annyira egyszerű kezelést jelent, hogy nincsenek hozzászokva. Mint ahogy ahhoz sem, hogy míg a többi beteg már műtét után is, szinte majdnem rögtön (kb. másfél óra elteltével) saját lábán jár, addig engem még a klotyóig is kísérgetni kellett. Nagyobb úr lettem a királynál, aki azért oda egyedül járt. Ezenkívül külön-bejáratú, speciális szakorvos kezelt, aki csakis kizárólag engem vizsgált és senki mást az osztályon! Ennél nagyobb kiváltságot ugyan ki kap!?

Az első éjszakát társaságban, a másodikat egyedül töltöttem. Az éjszakás nővérek óránként jönnek ellenőrizni kislámpával, hogy mindenki rendben van-e, nincs-e szükség v.mire. Ez a legnyugisabb időszaka a napnak. Reggel fél 7 körül ébresztenek. Lázat mérnek, beadják a gyógyszereket, infúziókat, stb. Aztán hozzák a reggelit. Ebből nincs nagy választék, de nem is baj. Én, aki a második naptól már nem voltam diétán és kiderült, hogy csakis a kedvetekért ráhúzok még egy napot, hozták a másnapi menüt. Ebéd és vacsora. Komolyan mondom, hogy jobb az ellátás és nagyobb a választék, mint az étteremben! Igaz 1-1 adag nem óriási, de szerintem ennyit kéne ennünk normális esetben is otthon, ahhoz, hogy ne legyen mindenkinek 2x akkora a feneke a kelleténél és ne toljon maga előtt egy 8-9 hónapos terhesnek beillő pocakot! Igazán hasznos egy ilyen élesbe menő kórházi ellátás! Persze nem az életveszélyes helyzetekről beszélek!!! Ettől függetlenül nem viccelek. Azon kívül, hogy tényleg sz*rul tud az ember lenni, de ha ésszel élünk, akár tanulhatunk is belőle. Igaz, az én esetemben kicsit más, mert ezt a betegséget nem lehet kivédeni. Bárkinek, bármikor jöhet, nemre, korra és pénztárcára tekintet nélkül! Viszont megláthatjuk, hogy milyen betegségeket lehet elkerülni, amik induláskor hülyeségeknek tűnnek, de ha elhanyagoljuk műtétet jelent, ami rosszabb. Csak egy egyszerű példa: ha nem fújjátok ki rendesen az orrotokat és rendszeresen csak szipogtok, egy idő után a váladék megsértődhet és felmegy a homloküregbe. Ha nem kezelik le jól, és időben, műtéti úton ki kell tisztítani az orrotokon keresztül. 3-4 órás műtét. Nem kellemes!

Hogy visszatérjünk az étkezéshez: kb. 10 féle választék volt az első fogásból, 8-9 a másodikból, plusz 7-8 féle a körítésből, és szinten kb. 10 féle desszert! Fasírttól kezdve, sonkáig, kagylós tészta, különböző főzelékek, levesek, puding, és egyéb finomságok, a persze egyszerű, ilyen-olyan püré, húsleves, vagy csak húslé, attól függően, ki mennyire van diétára szorítva. Első nap mindennek csak a felét bírtam megenni (nem csoda, több, mint 24 órát voltam kaja és víz nélkül!), másnap már szinte majdnem mindent sikerült eltüntetni. A pudingot meghagytam a lányomnak. :)

Reggel sor kerül az osztályos vizitre, majd jött az én doktornénim is, majd egy újabb gyors vizit. Este megismétlik a kört, majd hozzák a vacsit és a gyógyszereket. Minden nap takarítanak és fertőtlenítenek a szobában, minden nap cserélik az ágyneműt, de ha kell, többször is. Reggel, vizit előtt jön egy szerzetes pap is. Szerencsére nem az utolsó kenet miatt, (jaaj, bírtátok volna, mi?) :) hanem, hogy feldobja kicsit a hangulatot. A miénk a Genoa csapatának drukkol, mint kiderült.:)

Második nap délután átvittek egy vizsgálóba, hogy mindenféle vizsgalatokat csináljanak. Érdekessége a dolognak, hogy ennek a betegségnek a kiindulópontja a fülben van, de a szemeden látszik a meghatározó tünet, azt vizsgálják, ami alapján majd besorolnak egy súlyossági kategóriákba. Nekem először nem tudták eldönteni, hogy másod, vagy harmadfokú-e, de később a papíromon láttam, hogy a másodfokúra szavaztak.

Második éjjel egyedül voltam, arra várván, mikor jön valaki és nyomja a fejemre a párnát. Olyan kísértetiesen nagynak tűnt a szoba, így egyedül. De később napközben a szoba újra tele lett. Mindhármat még aznap délután műtötték, az utolsót este 8-kor. Egyiket a másik után. Akkor jöttem rá, miért is ilyen tágasak a szobák: máskülönben a kerekes ágyak nem férnének el egymás mellett, mikor viszik-hozzák a műtőből ki-be a betegeket és pakolják a félig élettelen testeket egyik ágyról a másikra. Hirtelen szűk lett az óriási szoba, mikor azokkal az ágyakkal kellett manőverezni a betegszállító nővéreknek!

Végül 3 éjszakát töltöttem benn a kórházban, minden nap azzal a reménnyel, hogy az lesz az utolsó éjszaka, de míg jojózott a szemem, és nem álltam kicsit stabilabb lábakon, nem engedtek haza. Utolsó nap reggel, még mielőtt elhagytam volna a kórházat, belém nyomtak még egy infúziót a biztonság kedvéért, pedig előző nap sikerült elérnem, hogy szedjék ki belőlem a 2 napig belem ágyazott csapokkal ellátott infúziós tűt, mert össze-vissza szurkálta benn a könyökhajlatomat. Ja, és már mindkét karomon volt 1-1 lyuk. Na mindegy, ezzel kaptam egy harmadikat. Nem volt egy nagy élmény, mert már annyira szétmentek a vénák az előző 2 nap tűitől, hogy alig találták meg. Majd az infúzió gyorsan csepegett, ami szintén csak szétnyomta a még sérült vénát, így gyorsan lassabbra állították, ami miatt jobb lett a helyzet. De a lila foltokat nem úsztam meg.

Hát kb. ilyen volt a 3 nap kórházban. Előnye a dolognak, hogy itthon teljes ellátásban részesülök: főznek, mosnak rám. :) Kell ennél több?

Nota bene: Tutti gli immagini di questo post sono presi dal google immagini